07. Itt a kis focistánk

Egy szobában ébredtem. Teljesen sötét volt és rajtam kívül egy lélek sem tartózkodott odabent. Felültem és ahogy szétnéztem még a sötétben is meg tudtam állapítani, hogy egy orvosi szobában vagyok, ám abban nem voltam biztos, hogy egy kórházban vagyok-e. Óvatosan felálltam és kinyitottam az ajtót. Odakint is teljes sötétség uralkodott, de annyit meg tudtam állapítani, hogy egy iskolában vagyok. Szekrénysorok mind a két oldalon a falnál. Senki sem volt odakint. Aztán hirtelen a semmiből valaki néhány méterrel előttem termett. Háttal volt nekem, de a göndör fürtjeit látva felimsertem Harry-t.

- Harry. - szóltam neki, mire el kezdett futni az ajtó fele. Utána futottam, de úgy éreztem, hogy nem megyek sehová. Bár a szekrények elsuhantak mellettem, legalább fél óra kellett, hogy kijussak az udvarra. Odakint teljesen világos volt, ami már bántotta a szememet. Hunyorognom kellett, hogy rendesen lássak. Percekkel később a szemem megszokta a fényt és körbe néztem. Emberek mindenhol, ám úgy tűnt, mintha megállították volna az időt. Senki sem mozdult, csak állt egy helyben. Volt aki éppen lépett és volt aki éppen elesett. Papírok a levegőben, furcsa, mert a gravitáció nem húzza le a földre őket. Aztán megláttam Harry-t. Ugyan úgy háttal állt nekem, mint odabent. Ismét szóltam neki, mire megint elfutott. Ki egyenesen az utcára. Követtem, de mikor kiléptem a kapunk eltűnt. Sétálgattam, kerestem mindenhol, de nem találtam. A lábam gyakorlatilag a földbe gyökerezett. Nem tudtam mozogni. Egyszer csak egy nagy fehér villanás vakított. A kezeimmel próbáltam eltakarni a fényt, ami nagyon erős volt, mint valami reflektor fény, amit kb centikre kapcsolnak be az arcodtól. A fény eltűnt, én pedig egy kertben álltam egy egyszerű családi ház előtt. A lábaimat ismét tudtam használni. A ház hátsó részéből vidám kacagást hallottam. Kíváncsian mentem oda. Egy nagy hintát láttam meg, amiben egy szőke kislány ült és egy fiú - gondolom a testvére - vidáman löki a hintát. A kislány kb 6-7 éves lehetett. Közelebb mentem hozzájuk és furcsa volt, hogy nem látnak meg. Talán láthatatlan lennék?

A kislánynak gyönyörű tengerkék szemei voltak és hosszú szőke haja, akárcsak nekem. Ő én lennék kiskoromban?

- Magasabbra Niall! - nevetett fel. Niall? A kisfiúnak is ugyan olyan szép tengerkék szemei voltak mint a kislánynak és neki barna haja volt. A következő pillanatban ajtócsapódást hallottam és két ember jött ki. Az egyik anya volt, a másikat meg nem ismertem fel. Neki is kék szemei voltak, mint a két gyereknek. Ki ez a férfi? Hisz' ő nem az apám és Niall sem a testvérem. Nekem egy testvérem van, Anthony.

A kisfiú és a szülei bementek, csak a kislány maradt kint és egy fehér cicát simogatott. Közelebb léptem, ekkor a kislány felnézett rám és elmosolyodott. A mosolya is ugyan olyan, mint az enyém. Ő tényleg én vagyok kiskoromban.

- Szia! - köszönt nekem és felvette a cicát. Az előbb még nem látott.

- Szia! - köszöntem neki megszeppenve.

- Kimberly Horan vagyok, ő meg Pihe. - kacagott és felém nyújtotta a cicát. - Téged hogy hívnak?

Mosolyogva átvettem Pihét és simogatni kezdtem. Horan?

- Kimberly Tompson vagyok. - mosolyogtam és leguggoltam. - Nagyon cuki kiscicád van. - adtam vissza a doromboló szőrgombócot.

- Nagyon hasonlítasz rám. - mosolyogva letette a cicát a földre. Elmondjam neki? Ez biztos csak egy álom.

- Én te vagyok, csak te a kiskori énem vagy.

Egyáltalán nem lepődött meg, sőt. Mosolya még szélesebb lett.

- Bejössz velem? - kérdezte.

- Persze. - mosolyogtam rá - vagyis magamra - és együtt bementünk.

- Neked miért nem Horan a vezetékneved, ha te én vagy? - kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom. Ezt az egyet nem tudom. Igazából azt sem tudom, hogy kerültem ide. - vallottam be.

- Tetszene a bátyám, Niall. - kuncogott édesen. - Neked van testvéred? - kérdezte, miközben a szobája felé haladtunk. Engem senki sem vett észre, csak a kiskori énemet, mintha itt sem lennék.

- Igen, van egy bátyám. Anthony Tompson. - válaszoltam neki mosolyogva.

Borzasztóan sajog a fejem és hányingerem van. Azt hiszem egy kórházban vagyok, de miért vagyok én kórházban? És mi volt ez az álom?

- Kim! - rontott be Abby az ajtón mögötte Dylannel. - Jól vagy? Ó, úgy aggódtam érted! - ölelt meg. Miről beszél?

- Miért aggódtál? És miért vagyok kórházban? - értetlenkedtem.

- Nem emlékszel? - jött közelebb Dylan.

- Mire kéne emlékeznem pontosan? - vontam fel a szemöldökömet.

- Tesi órán fociztunk és Harry fejberúgott a labdával. Elég erősen. Az orvos azt monta, hogy enyhe agyrázkódásod lett. - magyarázta a fiú. Halványan derengeni kezdett valami.

- Hát, a lényeg, hogy megvertem öt focistát. - nevettem. - És az a 11-es amit úgy rúgtam be, hogy két Louis-t láttam. Megérte ez a kis baleset én úgy gondolom.

- Persze, nagyon megérte. - mondta halkan Abby.

- Hé, jól vagyok, ne aggódj már. - nyugtattam nevetve a barátnőmet.

- De miért kellett belefejelned?

- Most hagyjam hogy gólt rúgjanak nekem? Inkább nem, kösz. - nevettem ekkor belépett a szobába Harry és Louis.

- Itt a kis focistánk. - köszöntött az utóbbi. - Hogy vagy?

- Még élek. - mutattam végig magamon. - De azért a fejem kicsit fáj.

- Jó, mi most szerintem magatokra hagyunk titeket. Menjél már Dylan! - tuszkolta ki az ajtón szőke barátnőm.

Nem tudtam nem észre venni, hogy Harry kerüli a szemkontaktust. Louis is észrevehette, mert csak kapkodta a fejét közöttünk. Én Harry-t néztem, Harry meg az ablakon nézett kifelé.

- Beszélgessetek csak, nekem még dolgom van! - mondta Louis, majd elment.

Még sokáig így voltunk, amíg meg nem törtem a csendet.

- Nem ülsz le? - mutattam a mellettem álló székre. Harry rám nézett, majd szótlanul letelepedett a székre.

- Biztos jól vagy? - kérdezte. - Én nem akartam, hogy ez legyen, csak kicsit dühös voltam, hogy egy lány legyőzött. Milyen focista vagyok én? - nevetett fel kínosan.

- Hé, még élek! - emlékeztettem. - És amúgy sem történt semmi, a lényeg, hogy legyőztelek titeket. És csak hogy a kérdésedre válaszoljak, legyőzött egy lány öt focistát, úgyhogy erre inkább nem mondanék semmit. - nevettem.

- Ezzel most azt akarod mondani, hogy borzalmas focista vagyok? - nézett rám tettetett sértődöttséggel.

- Én nem ezt mondtam. De ha egy lány legyőzi a csapatkapitányt fociban az már eléggé gáz. És tudod mi a még gázabb? - kérdőn nézett rám. - Ha még a másik négy legjobb focistát is legyőzi egyedül. Pedig még focira sem járok. Bár, ha jobban meggondolom, - húztam feljebb magam az ágyon - nem igazán akarok erről beszélni. Nem szeretném, ha elsüjjednél szégyenedben. - nevettem rá - De az elég szívás lenne, ha ez a hír elterjed a suliban. Rossz fényt vetne rád.

- Állok elébe. - húzta ki magát büszkén. - De ha már itt tartunk akkor nem akarsz beállni a focicsapatba? Tőlem függ én meg szívesen beveszlek. - ezt is csak a fogadás miatt csinálja! Ha nem lenne az az ostoba fogadás akkor nem is lenne most itt bent!

- Nem fogok hazudni Styles! Nem akarom elhappolni előled a legjobb focista szerepet. - vigyorogtam gúnyosan. - De te is nagyon jó tudod, hogy kettőnk közül ki a jobb focista.

Na már kezd egy kicsit dühös lenni. Gyerünk Kim, csak még egy kicsit idegesítsd. Majd akkor megtanulja, hogy velem nem baszhat ki. Megnehezítem neki a fogadást.

- Akadj már le a témáról! - csattant fel.

- Nem ez az első alkalom, hogy legyőztelek. Bárhol és bármikor. Újra megteszem!

Úgy látszik Harry-nek elege lett. Dühösen felállt és a szék egy hangos puffanással jelezte, hogy földet ért.Jó munkát végeztél Kim! Büszke vagyok magamra. A fogadást elvesztette, tuti, hogy ezek után nem fog nyomulni. Ha megteszi, én újra és újra felhozom a témát.

Igen, szerelmes vagyok belé, őrülten szeretem, de nem akarom, hogy egy fogadás kedvéért legyen velem kedves. Majd ha a pénteki buli után is közeledni fog felém, akkor talán hagyom. Borzasztóan fog fájni az elkövetkezendő napokban a visszautasítás, de ha ez kell ahhoz, hogy ne egy fogadás miatt szerezzem meg, akkot kénytelen leszek ezt tenni. Összetöröm a saját szívemet, de majd összeszedegetem a darabkáit és megpróbálom meggyógyítani...