02. Valami probléma van kislány?

- Kim? - szólt egy ismerős hang.

Hátranéztem és a szőke fiút pillantottam meg. Lepattantam a lovamról és szembefordultam vele. Istenem, azok a szemek! Mondjuk, ha belenézek a tükörbe, akkor is csodálhatom az én gyönyörű tengerkék szemeimet.

Minden pillanatban elveszek bennük, akárhányszor nézek a szemébe. De engem mégsem ő fogott meg, sajnos. Pedig ő még nem is bunkó. Nem értem miért pont Harry-be szerettem bele. Állandóan kifogom az érzéketlen seggfejeket habár Luke még csak a második pasim volt.

- Szia, - mosolyogtam rá. - Hát te?

- Erre lakok. - vigyorgott.

- Ja, igen, tényleg.

- Amúgy Harry üzeni, hogy elvállaljuk az éneklést.

- Öhm, jó oké. Szuper! - mosolyogtam nem túl meggyőzően.

- Valami baj van? - kérdezte közbrn tekintetével az arcomat pásztázta.

- Nem, nincs semmi. Tényleg szuper. Nekem most mennem kell. - ültem fel a lovamra.

- Oké, szia! Majd akkor holnap. - köszönt és elment.

Jó, mondjuk az tényleg jó, hogy elvállalták, de ha Harry továbbra is így fog velem viselkedni az elkövetkezendő két hónapban, nem fogom kibírni. Meg kell győznöm az igazgatót, hogy legyen hamarabb.

*Szeptember 19.*

Sikerült rábeszélnem az igazgatót, hogy rakják hamarabbra, szóval szeptember 24-én lesz a bál. Van még 5 napunk. A fiúk már tudják a dalt, a zene megvan, már csak próbálni kell. Mivel nem beszélünk, Harry nem bunkózik velem.

Éppen a tollammal hadonászok és a táblázatot nézegetem, hogy mit kell még megcsinálni. A színpadot felállították, van asztal a rágcsáknak, már csak díszíteni, sötétíteni és székeket kell a fal mellé rakni.

- Dylan, hozz egy létrát. - kértem az egyetlen szem fiút a csapatban, közben a táblázatot bújtam.

- Tudod, néha azt is oda tehetnéd, hogy kérlek.

- Kérlek. - mondtam a lehető legcsábosabb hangomon és végre rá néztem.

- Neked nem lehet nemet mondani. - nevetve megrázta a fejét és elment egy létráért. Ekkor belépett a tornaterem ajtaján Harry és a kis bandája. Köszönés és egyéb szó nélkül mentek fel a színpadra egy gitárral és az egyik számukat kezdték el énekelni. Ez nem az a szám amit harmadika óta minen másnap énekelnek. Azt már annyiszor hallottam, hogy kívülről fújom az egész szöveget. Közben már Dylan is meghozta a létrát és a lányokkal kezdte felrakni a lufikat, meg az egyéb díszeket.

- Ezt is el fogjátok énekelni a bálon? - álltam a színpad elé amint végeztek.

- Nem, ezt nem fogjuk. Ezt majd máshol, csak be kellett gyakorolni. - válaszolt Harry. Csoda, hogy most nem volt atom bunkó.

- Figyi, ez mind szép és jó, de mi lenne, ha azt gyakorolnátok amit el fogtok énekelni? - kérdeztem reflexből, így egy az is kicsúszott, amit nem akartam.

- Neked nem tökmindegy? Azt már tudjuk! - kezdett a bunkózásba Harry. Mondjuk én is bunkó voltam. A következő néhány percben egy oda-vissza szájháborút folytattam le a göndörrel.

- Nem, nem tökmindegy! Aztán ha elrontjátok engem fognak hibáztatni!

- Ugyan már, sosem rontunk el semmit!

- Senki sem tökéletes, nem olyan holtbiztos, hogy jól fogjátok előadni.

- Igazad van, senki sem tökéletes! Belőlünk is hiányzik a hiba! Jó lenne, ha végre befognád a kis csőrödet és hagynál minket próbálni!

- Ó, mekkora egója lett valakinek!

- Valami probléma van kislány?

A fiúk csak kapkodták a fejüket ide-oda. Inkább elmentem a lányokhoz, mielőtt valami olyat mondtam volna, amit később megbánnék. Csak reménytelenül megráztam a fejem és elmentem a lányokhoz és Dylan-hez. A lányok már javában végeztek amikor odaértem. Abby és Hope szeme furcsán csillogott, gondolom ők is végignézték a jelenetet. Megráztam a fejem és hozzáláttunk az ablakok sötétítéséhez. Röpke két óra alatt mindennel végeztünk és a tornaterem készen állt öt nappal a bál előtt. Ennél hamarabbra már nem hozhatták, így nem volt más dolgunk, mint várni.

Végre minden órámnak vége lett. Elterveztem, hogy miután hazaérek, veszek egy jó meleg fürdőt és egy üveg nutellával meg tejszínhabbal a kezemben leülök a tévé elé és megnézek valami romantikus filmet. Persze ezt a tervemet is a béka hátsója alá dughatom, mert megint megállítottak az iskola kapujában. Az utóbbi időben egy perc nyugtom sem volt a gimiben és általában fél hét körül szoktam szabadulni. Tudhattam volna, hogy ma is ez lesz, de valahogy reménykedtem abban, hogy végre hazajutok időben. És ma edzésem is lesz, szóval nem késhetek és ez a másik ok, amiért a tervem nem valósulhat meg. Talán majd legközelebb.

- Hahó, Föld hívja Kimberlyt! - kalimpált előttem Dylan.

- Hm? Ó, bocs Dylan, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Mit is kérdeztél?

- Csak, hogy van-e kedved beülni a Starbucks-ba? Abby és Hope is jön.

- Ne haragudj, de nekem ma délután edzésem lesz. De holnap ráérek, feltéve, ha nem rángatnak vissza a kapuból úgy mint az utóbbi napokban. - félrenéztem és megpillantottam Harry-t egyedül. Fura, általában a többi sráccal szokott lógni. Gyilkos pillantásokkal méregetett minket, amit nem tudtam hova tenni.

- Hát jó, de szavadon foglak! - nevetett és gyengén oldalbabökött.

- Azt gondoltam. - nevettem - Viszont nekem most tényleg mennem kell. Holnap! - köszöntem és egy gyors ölelés után siettem haza. Bármennyire is sietek, harminc perc alatt is épphogy beesek a kapun. Így akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam az ismerős sötétkék BMW-t megállni mellettem. Mosolyogva kerültem meg az autót és szó nélkül huppantam be az anyós ülésre.

- Hová ilyen sietősen? - kérdezte Tony a volán mögül.

- Természetesen haza. Aztán edzésre. - vettem elő a legcsábosabb mosolyomat.

- Ugye tudod, hogy ezzel engem nem tudsz meghatni? - kérdezte és bekanyarodtunk az ismerős utcába.

- Mondtam már, hogy mennyire imádlak?

- Persze, aztán vigyelek el táncra, aztán lovagolni ugye? Meg amúgy is nekem dolgom van és nem játszhatom el örökké a taxist. Miért nem teszed le a jogsit? - nézett rám egy pillanat erejéig.

- Csak ma délután, kérlek! Még csak 15 vagyok, ráérek még a jogsira. - fontam össze a kezem a mellkasom előtt durcásan. - És ha jól tudom, akkor 16 és fél évesen kezdhetem el a tanfolyamot és 17 évesen vizsgázhatok. És még hülye sem vagyok, ennyit én is tudok!

- Jó, nyertél, elviszlek. De csak ma! - adta be a derekát miközben leparkolt a garázsban.

- Köszönöm, imádlak! - ugrottam a nyakába. - Megyek is készülődni!

Teljesen üres volt a ház. Felrobogtam a hatalmas szobámba és a fehér gardróbomhoz léptem. Szó szerint feltéptem az ajtaját és keresni kezdtem a fekete Adidas-os rövidnadrágomat ami hamar a kezem ügyébe került. Felvettem hozzá a szürke, szintén Adidas-os trikómat és egy sportcipőt. Tudom, kicsit nyáriasan vagyok öltözve, de ezt kaptuk edzőruhának szertornára. Kényelmes, rugalmas és nem szakad ki - remélhetőleg. Kettessével szedve a lépcsőfokokat szaladtam le az előtérbe ahol Anthony már türelmetlenül várt. Már így is majdnem késésben voltam és Morgan edzőnő nem bírja ha valaki késik.

- Kimberly ősz van! - szólalt meg a hátam mögött Tony.

- Tudom, de ez az edző ruhám és még nincs hideg, kibírom. - győzködtem.

- Még rád nézni is rossz. De aztán meg ne fázz nekem! - csóválta a fejét rosszallóan. - Siess!

*Másnap reggel*

Azonnal kipattantak a szemeim, amikor görcsölni kezdett a gyomrom. Összegömbölyödve vártam a görcs végét. Nem kellett sokat várnom, néhány perc múlva már nem éreztem semmi fájdalmat, viszont rohantam a WC-re. Éppen Tony mosta a fogát, amikor szó szerint feltéptem a fürdő ajtaját. Tony meglepődve és kérdőn nézett rám, de amikor a WC-elé térdeltem és kiadtam a gyomrom tartalmát hátul összefogta a hajamat hogy ne lógjon az arcomba.

- Jól vagy? - kérdezte amikor a mosdó elé léptem. Aprót bólintottam, közben fogkrémet nyomtam a fokogkefémre, hogy eltűntessem ezt a szörnyű ízt a számból.

- Biztos? - nézett rám a tükörből.

- Biztos. Csak elrontottam a gyomrom, semmi komoly. - mondtam és ekkor valaki csöngetett. Mivel anyáék már dolgoznak és Tony is még készülődik, kénytelen voltam kinyitni. Egy kis vizet fröcsköltem az arcomba, hogy visszatérjen a színem és lementem ajtót nyitni. Ám az ajtó túloldalán az a személy állt, akire végképp nem számítottam.

- Te meg mit keresel itt?